High Fidelity

Nick Hornby tollából...egy régi kedvenc regényemből, amit újra leporoltam...

(Az ágyban, félig-meddig előtte, félig-meddig közben ha értitek, mire gondolok, két nappal a békülés után.)

- Nem tudom. Sajnálom. Azt hiszem, azért, mert nem érzem magam biztonságban.
- Sajnálom, Rob, de én ezt egy pillanatig se hiszem el. Szerintem azért, mert félrészeg vagy. Amikor ilyen gon­dunk volt eddig, általában ez volt a baj.
- De most nem. Most az, hogy nem érzem magam biz­tonságban. - Van egy kis gondom a „biztonság" szóval, amely az én kiejtésemben elveszti az „i" hangot. Ettől per­sze nem tűnik meggyőzőnek, amit mondok.
- És mitől nem érzed magad biztonságban?
Rövid, komor „Hah!" hagyja el a számat - a gúnykacaj művészetének tankönyvbe iíio illusztrálása.
- Ettől nem lettem okosabb.- „Túl fáradt vagyok, hogy szakítsak veled." Meg a többi. Meg Ray. Meg mintha mindig olyan... mérges lennél rám. Amiért olyan reménytelen vagyok.

- Abbahagyjuk? - A szeretkezésre céloz, nem a beszél­getésre vagy a kapcsolatunkra.
- Asszem. - Legördülök róla, s aztán csak fekszem, fél karral átölelve Laurát, és a plafont bámulom.
- Tudom. Sajnálom, Rob. Nem voltam valami... Nem éreztettem veled igazán, hogy lenne hozzá kedvem.
- És miért nem, meg tudod mondani?
- Várj csak. Megpróbálom ezt a lehető legjobban meg­magyarázni. Szóval. Azt hittem, hogy egyetlen egyszerű zsinór köt össze bennünket, a kapcsolatunk, és ha azt elvá­gom, akkor kész, vége. Úgyhogy elvágtam, de kiderült, hogy hiába. Mert nemcsak egy zsinór volt, hanem sok száz, sok ezer, mindenhol, amerre csak fordultam - hogy Jo meg­némult, amikor megmondtam neki, hogy szakítottunk, meg hogy furcsán éreztem magam a születésnapodon, meg furcsán éreztem magam... nem is a szex közben Rayjel, hanem utána, és egészen rosszul lettem, amikor egy olyan kazettát játszottam a kocsiban, amit te készítettél nekem, és folyton árra gondoltam, hogy vajon hogy vagy és... ó, mil­lió dolog. És ráadásul jobban kiborultál, mint amire számí­tottam, és emiatt is nehezebb volt... és aztán, a temetés napján... igazából én akartam, hogy ott legyél, nem az anyám. Úgy értem, azt hiszem, nagyon örült neki, de ne­kem meg soha eszembe se jutott, hogy Rayt hívjam, és akkor volt, hogy hirtelen fáradtnak éreztem magam. Nem voltam felkészülve, hogy ennyi munkával jár. Nem érte meg, csak azért, hogy megszabaduljak tőled. - Elneveti magát.
- És akkor még a lehető legkedvesebben fogalmaztad meg a dolgot?
- Tudod, hogy nem kenyerem az érzelgősség. - Azzal megpuszilja a vállamat.

A nőknek nincs igazuk, amikor a tévében nyomatott nő-imázsra panaszkodnak. A férfiak megértik, hogy nincs min­denkinek olyan cickója, mint Bardot-nak, vagy olyan nya­ka, mint Jamie Lee Curtisnek, vagy olyan segge, mint Felicity Kendallnek, és mi ezt nem is bánjuk. Világos, hogy inkább bújnánk ágyba Kim Basíngerrel, mint Hattíe Jacques-kal, mint ahogy a nők meg inkább választanák Keanu Reevest, mint Bemard Manninget, de akkor sem a test a legfontosabb, hanem a kompromisszum mértéke.

Arra nagyon gyorsan rájöttünk, hogy a James Bond-filmek-ben szereplő nők számunkra elérhetetlenek, de a legtöbben sokkal nehezebben tudtunk beletörődni abba, hogy ránk soha a büdös életbe nem fog úgy nézni egyetlen nő se, ahogy Ursula Andress nézett Sean Conneryre, vagy leg­alább ahogy Doris Day nézett Rock Hudsonre.
Ami engem illet, asszem, még nem is törődtem bele.

Kezdek hozzászokni a gondolathoz, hogy esetleg Laurá­val fogom leélni az életemet, asszem (vagy legalábbis kez­dek hozzászokni a gondolathoz, hogy amilyen nyomorultul érzem magam nélküle, jobb nem is töprengeni az alter­natívákon).
De sokkal nehezebb hozzászokni ahhoz a gon­dolathoz, hogy a romantikus szerelemről alkotott kisfiúko­ri képzetemnek - csipkés fehérneművel és gyertyafényes otthoni vacsorákkal és hosszú, izzó pillantásokkal - semmi köze a valósághoz. Ez az, amiből a nőknek nagy ügyet kel­lene csinálniuk: emiatt nem vagyunk képesek rendesen működtetni a kapcsolatainkat. Nem a zsírpárnákról van szo vagy a szarkalábakról. Hanem.... hanem... hanem a meg­becsülés hiányáról.