KOKO

Valakiért kiállni összetartozást jelent. Szeretetet, bizalmat, hűséget, az erkölcsi aranyszabály tiszteletét.
Tiszteletet egy élő legenda előtt, egy ikon előtt, és természetesen önmagunk, az Újpest Család előtt.

Sokan azt kérdezték, miért nem álltunk ki ugyanígy korábbi legendáinkért. A válasz nem könnyű. Talán könnyebb volt beletörődni, talán kényelmesebb volt mindig minden változást elfogadni, talán nem volt bennünk elég tisztelet.

Ám senki sem felejtette el őket, mert a miénk Szusza Ferenc. A miénk Bene Ferenc, a miénk Zsengellér Ábel, a miénk a Fogl-gát, a miénk Szűcs Sándor, a miénk Baróti Lajos bácsi, Várhidi Pali bácsi, és a miénk Göröcs Titi bácsi.
És a miénk Törő, és a Fazekas Laci. Miénk a legendás Tóth Zoli, és a miénk Véber Gyuri. És a miénk Kiss Sanyi, és a miénk Kisznyér Sanyi és Rostás Sanyi. És a miénk Bácsi Sanyi. És a miénk Szlezák Zoli.
És a miénk Kovács Zoli.
És a miénk az összes szurkoló. A százhuszonhárom évvel ezelőtti és a mai szurkolók is mindannyian a mieink. Kivétel nélkül. Egytől-egyig mindannyian a mieink.
És minden olimpiai bajnokunk, Európa-bajnokunk, világbajnokunk.
És ezüstérmeseink.
És bronzérmeseink.
És esetleges utolsó helyezettjeink is a mieink.
És a mieink voltak azok is, akik elhagytak minket, és azok lettek, akik máshonnan érkeztek, mert az út ugyan lehet kacskaringós, a lényeg, hogy igaz legyen.

Előttem van egy fiatalember arca, akit első meccse végén vastapssal üdvözölte a közönség.
Előttem van egy fiatalember arca, aki többször segített a klubnak, amikor bajban volt.
Előttem van egy fiatalember arca, aki hűségből példát mutat.
Aki felelősséget vállal a csapat helyett is, ha gyengébbek az eredmények,
Egy harcost látok, aki ugyanúgy áll fel a padlóról egy sérülés után, ahogyan góljaival állított fel mindenkit a derbik végén.
Egy férfit látok, akire a gyermekek felnézhetnek, és példaképnek tekinthetik.
Nagyon, de nagyon meg kell becsülnünk a legendáinkat!

Látok egy zokogó férfit a Népstadionban 2006. szomorú tavaszán.
És látom magam előtt most is, ahogyan vívódik, ahogyan megszakad a szíve, mert ő itt van otthon, élhet bárhol is, Ő ide jön haza.

Neki köztünk van helye.

Az ikonokat nem lehet eltüntetni. Az ikonok maradnak.
A kilencvenkettedik perc.
A csoda.
Az Újpesti Csoda!
A száz gól. A száz labda a pályán. Az erő, ami hihetetlen pillanatokban tört elő.
A könnyek. Az örömé, a bánaté, az emberé.
És a mi életünk is. A góljai utáni büszkeség, ami nekünk is erőt adott minden pillanatban.
Azok a gólok, amelyekre a legnehezebb pillanatainkban is emlékezni tudunk.
És amelyekre emlékezni is fogunk.
Mert a szomorú napokat a szép emlékek teszik elviselhetővé.

A kilencvenkettedik percben már senki sem számít igazán fordulatra.
A kilencvenkettedik percben általában nem történnek csodák.
A kilencvenkettedik percben sok meccsen már nem történik semmi.
A kilencvenkettedik percben már csak azok hisznek a győzelemben, akiket a szívük visz előre.

Emlékeztek, a hetvenkilencedik perc táján senki sem hitt igazán a csodában. Vermes Krisztián mégis visszaadta a hitet.
Azt hittük, hogy ez a történet vége, de tévedtünk.
Mert ezt a forgatókönyvet az égben írták, az égi kávéházban.
Lila-fehér tollal.
Dupla csavarral, ügyet sem vetve a szívbajosokra.
És akkor egy párharc, amiből elindult Kovács Zoli, és a hálóba gurított.
A kilencvenkettedik percben.
A stadion felrobbant, mindenki kisgyerekként ugrált.

Most itt vagyunk. Ez a mi kilencvenkettedik percünk. Egyetlen ember áll a lelátón, és mi mindannyian őt akarjuk utánozni. Nem hibázhatunk, ahogyan ő sem hibázott. Hitet kell adnunk neki, ahogyan az ő góljai hitet adnak nekünk a szomorú napjainkon.

Legendáink nélkül üres a Szusza Ferenc Stadion. Legendák nélkül semmit sem ér a történelem.
Az ikonokat nem lehet egyszerűen levenni a falról.
Az IKONOK maradnak!
Kovács Zoli, velünk maradsz!

Hajrá Lilák!